Az országos proteszthangulat megszűnése, a Jobbik tanácstalansága a parlamenti ellenzéki szerepben, az élesedő belső konfliktusok és a győztest erősítő módosított önkormányzati választási törvény miatt a radikálisok és szélsőségesek közötti harctól hangos párt számára az önkormányzati választás várhatóan kudarc lesz. Nem valószínű, hogy a Jobbik meg tudja szerezni a leadott szavazatok aránya alapján a „második erő” címet, s az sem, hogy mérleg nyelve szerepbe kerül nagyvárosi önkormányzatokban.
A párt jelenleg is csak a felszínes szemlélődő számára egységes. Ahogy arra a Nézőpont Intézet idén március végi elemzésében már felhívta a figyelmet, több törésvonal is húzódik a Jobbikon belül. Ezek közül most legfontosabbnak a Gárda megítélése, a parlamenti ellenzéki politizálás mikéntje és ezzel párhuzamosan a Fideszhez és a kormányhoz való viszony megítélése tűnik.
Vona Gábor természetesen számtalan kísérletet tett és tesz a párt egységének megőrzésére: ennek egyik látványos megfogalmazása volt, amikor a Jobbik parlamenti munkáját a szakmai politizálás és a radikalizmus összeegyeztetéseként méltatta. Emellett még májusban megnövelte a pártvezetőség szerepét: a képviselőket feleskette arra, hogy az elnökség kétharmados határozata esetén lemondanak mandátumukról. Szintén a nyilvánosság előtti egység megőrzésének irányába mutató lépésként értékelhető, hogy a Gárdát bíráló Pősze Lajossal szemben egy enyhe, de mégis jelképes retorziót alkalmazott: leváltotta a frakcióvezető-helyettesi posztról. Ezzel párhuzamosan kiállt a pártot még a választás előtt a radikalizmus elárulása esetén „kirángatással” fenyegető Gárda-mozgalom mellett.
Vona számára sorsdöntő lesz az önkormányzati forduló. Ha a Jobbik eredménye, mint az könnyen előfordulhat, elmarad a várakozásoktól, a párton belüli konfliktusok tovább éleződhetnek. Sőt, az sem zárható ki, hogy a törésvonalak szakadássá érnek, s a pártelnökkel elégedetlenek szembeszállnak Vona Gáborral. Így a Jobbik is a MIÉP és a Magyar Gárda sorsára jutna.
Erősödő törésvonalak
A Nézőpont Intézet még márciusban, az országgyűlési választások előtt elemezte a Jobbikon belüli lehetséges törésvonalakat – melyek közül a Gárda párton és frakción belüli megítélése válik egyre inkább nyilvánvalóvá.
A Gárdával kapcsolatos szimbolikus, csak szavakban kifejeződő politizálás és a párt ez ügyben tanúsított törvényhozási „nemtörődömsége”, valamint a szervezettel kapcsolatban egyesek által megfogalmazott kritikák jól mutatják a párt két-, ha nem többarcúságát (ld. Parlamenti tehetetlenség c. fejezet). Bár a politikai közbeszéd hajlamos egységes entitásként kezelni az önmeghatározása alapján „nemzeti radikális” Jobbikot, a párt és annak frakciója számos tényező mentén megosztottá vált.
A Jobbik szűk körű, bölcsészhallgatókból álló ifjúsági mozgalomként indult 1999-ben, s csak a jobboldal 2002-es vereségét követően alakult párttá, 2003-ban. Komolyabb sikert ugyanakkor a tavalyi EP-választásokig nem tudtak felmutatni.
2006-ban a mérsékeltebb Kovács Dávid vezetésével a párt a MIÉP-el indított közös listát, de a „Harmadik út” csak 2,2%-ot ért el. Az első jelentős belső konfliktusra is ezek után került sor: az addigi elnök és köre lemondott, majd egy év után többek között a Gárda megalapítása miatt kilépett a pártból. Helyére a szintén alapító tag Vona Gábor került, a párt vezetésében pedig formálisan vagy informálisan továbbra is meghatározó szerepet töltöttek be olyan fiatal, de mégis „régi motorosok”, mint Szabó Gábor vagy Novák Előd.
A választási ígéretek be nem tartása, majd az őszödi beszéd miatti kormányzati hitelvesztés, valamint a Magyar Gárda 2007-es megalapítása után a Jobbik támogatottsága már mérhetővé vált – ezzel párhuzamosan a párt infrastrukturális háttere gyors fejlődésnek indult, jóformán százával alakultak új alapszervezetek és kiépült a Gárda országos lefedettsége is. A bővüléssel és szövetségkötésekkel természetszerűleg együtt járt az is, hogy új és eltérő – sok esetben ellenőrizetlen – politikai múlttal rendelkező személyek csatlakoztak a Jobbikhoz. Így az esetleges konfliktushelyzetek kódolva voltak a párt irányvonalát évek óta alakítók és az „újoncok”; az idősebbek, tapasztaltabbak és a fiatalabb, politikai rutinnal nem rendelkezők; vagy a mérsékeltek és radikálisabbak között. A 2009-es EP-választás sikere, majd azt követően az országgyűlési választásokra történő felkészülés, az MSZP-kormányban „megtalált” ellenfélkép azonban jó ideig összetartó erőként funkcionált, elfedve a felszín alatt meglévő nézetkülönbségeket – akár leendő parlamenti politizálás mikéntjét, akár a Magyar Gárda vagy Budaházy György ügyének megítélését nézzük. Az tény, hogy a központi pártvezetés és egyes alapszervezetek között már az országgyűlési választások előtt többször nézetkülönbség alakult ki, azonban ezeket a sikeres választási felkészülésre való hivatkozással akkor könnyebben lehetett domesztikálni, s beállítani helyi, az országos politizálásra hatással nem lévő konfliktusoknak.
Az alapszervezeti problémák az új Országgyűlés megalakulása után is megmaradtak – feloszlatták a kecskeméti, ill. a tatabányai szervezeteket, a pártból kilépett Ambrus Zoltán Bács-kiskun megyei elnök és Pachl Tamás Komárom-Esztergom megyei alelnök, de a Jobbik csendőrségét „kitaláló” Navratil Attila is –, azonban a frakcióalakítást követően az egyes képviselők kiszólásai országos szintre emelték az addig marginálisnak beállított véleményeket.
Az ellentétek egyik fő faktora a Magyar Gárda, illetve más radikális szerveződések, pontosabban az azokhoz való „baráti” viszony: a választásokat követően ugyanis felerősödtek azok a hangok, melyek megkérdőjelezték annak szükségességét. A párt saját szélsőségei és annak „erős üzenetekre” fogékony holdudvara joggal várhatta, hogy a Jobbik ténylegesen tovább folytatja azt a non-konformista, a politikai elitet támadó és a parlamenti pártpolitikai struktúrákat tagadó politizálást, ami a Gárda megalakítása óta létének alapját képezi.
A parlamenti politizálás hagyományaiba nehezen illeszthető hangvétel képviselői közé tartozik Novák Előd, Sneider Tamás vagy az elmúlt hetekben a párt mérsékeltjeit igencsak kellemetlen helyzetbe hozó HVIM-es Zagyva György Gyula. Ezzel szemben a Jobbik mérvadó, de mérsékeltebb szárnyához tartozó politikusok – mint Balczó Zoltán, Pősze Lajos vagy a budapesti kampányfőnök Losonczy Pál – megkérdőjelezték a „túlzottan radikális” szervezetekkel történő kooperáció hasznosságát, vagy legalábbis igyekeztek azt kisebbíteni. A szintén tapasztaltabbak közé tartozó, politikai rutinnal rendelkező honatyák – mint az ex-MIÉP-es Rozgonyi Ernő, Zakó László, vagy korábbi ÁSZ-alelnök Nyikos László – pedig igyekeznek passzívnak mutatkozni ezekben az ügyekben.
Érzékelhető tehát, hogy a Jobbikban vagy annak környékén az elmúlt időszakban megjelent és az „utcai politizálás” hangulatvilágát feladni nem akarók gesztusait a párt nem tudja vagy nem akarja kontrollálni. A szavazatmaximalizáláson alapuló politikai logika ugyanis valóban azt diktálja, hogy – legalábbis kommunikációs szintén – a szervezet ne veszítse el „szókimondásra”, és a politikailag korrekt közbeszéd tagadására építkező imázsát.
Parlamenti tehetetlenség
A „nép nevében radikális változást” ígérő Jobbik helyzetét amúgy is számos tényező nehezíti. Ide sorolható, hogy a kétharmados kormánytöbbségnek valójában nem lehet politikailag releváns ellenzéke; hogy utóbbi „szerepkörben” egyes esetekben óhatatatlanul azonos platformra kerülnek az MSZP-vel és az LMP-vel, valamint, hogy a parlamenti viselkedési minták átvételével részesévé válnak a korábban sokat kritizált politikai elitnek. A parlamenti munkán ugyanakkor nem csak a külső hatások kényszere, hanem a belső, radikálisok és szélsőségesek közötti törésvonal is érezteti hatását.
A Jobbik parlamenti tevékenységének vizsgálata ugyanis Vona Gábor kijelentésének csak első felét támasztja alá: a benyújtott indítványok száma és tartalma alapján azt ugyanis aktív törvényhozási munka, de visszafogott radikalizmus jellemzi. Az ellenzéki párt kezdeményezéseinek döntő többsége valóban szakmai ügyekre koncentrált – a radikális, szimbolikus (nemzeti, antikommunista, közbiztonsággal kapcsolatos) témák helyett: a 142 módosító indítvány közül például csak 16 sorolható utóbbiak közé.
Táblázat: a Jobbik önálló és nem önálló indítványai (összesítés lezárva: 2010. augusztus 19.)
Emellett az első ülésnap óta a frakció nagy része által folytatott szolidabb politizálás sem támasztja alá a pártelnök által hangoztatott, amúgy igencsak kényes egyensúlyt. Ami nem jelenti azt, hogy a mérsékeltek „ellenpólusaként” ne lennének jelen szélsőségesebb elemek a képviselőcsoportban: a közöttük feszülő ellentétet jól példázza a Gárda-ügyben folytatott verbális, valamint parlamenti politizálás. A Jobbik számára ugyanis – lényegében a Gárda miatt – az elmúlt időszakban kiemelt témaként szerepelt a szólásszabadság, ill. a feloszlatott társadalmi szervezet jogi megítélése. Azonban annak ellenére, hogy több, a frakcióban helyet foglaló képviselő is (korábbi) gárdista, az említett „problémákra” csak 3 módosító javaslat reagált. A Gárda-mellény, ill. az új gárdista ruha viselésével Vona Gábor, majd más jobbikos képviselők igyekeztek jelképesen kiállni a betiltott szervezet mellett, ez azonban nem tükröződött a parlamenti munkában: az említett 3 javaslat „mindösszesen” a holokauszt-tagadást büntető törvényi tényállás, valamint egyes szabálysértési tényállások esetén a „feloszlatott társadalmi szervezetre” való utalás kiiktatására, és a politikai alapjogok gyakorlása közben elkövetett bűncselekmények enyhébb megítélésére vonatkozott. Fentieket, valamint egy jól beazonosítható, szűkebb képviselői kör „formabontó” cselekedeteit leszámítva a Jobbik frakciója tartózkodott a valóban radikális, figyelemfelkeltő kommunikációs akcióktól a Parlament falai között.
Vona erőfeszítése az egységért
„A Jobbik parlamenti képviselői az elmúlt két hónapban megmutatták, hogy képesek sikeresen összeegyeztetni radikalizmusukat a szakmai politizálással” – állította az ülésszak végén Vona Gábor a pártegység bizonyítékaképp. A pártvezetés kommunikációja a homogén Jobbik képének megőrzésére törekszik, de számos, a párton belüli intézkedéssel is igyekeztek elfedni a radikálisok és mérsékeltek között feszülő ellentéteket, melyek lényegében a jobbikos „politikai elit” eltérő generációs, politikai szocializációs és magatartásbeli különbségeiből fakadnak. Vona sikerrel, de vélhetően csak ideiglenesen tudta emellett háttérbe szorítani a Jobbik egyik közkedvelt, de nem párttag és több, szimbolikus témában a hivatalos állásponttól eltérő véleményt megfogalmazó arcát, Morvai Krisztinát. Az EP-képviselő a tavaszi választási kampány, majd a borítékolhatóan sikertelen államfőjelölés után jóformán eltűnt a hazai közéletből és a Jobbik rendezvényeiről is.
A pártvezetés vélhetően előre számolhatott a belső konfliktusok kiéleződésével, hiszen formálisan arra eskették fel a Jobbik képviselőit, hogy a pártelnökség kétharmados döntése esetén lemondanak mandátumukról. Az azonban a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti őrlődés jele, hogy ezzel az eszközzel egyelőre nem éltek. Azonban azt sem tehették meg, hogy semmiféle retorziót nem alkalmaznak a „hivatalosan radikális” irányvonalnál mérsékeltebb álláspontot képviselőkkel szemben. Ebben közrejátszott, hogy a párthoz informálisan kötődő, de radikális körökben véleményformálónak számító sajtóorgánumok kifejezetten támadólag léptek fel utóbbiakkal szemben – ezáltal is nyomás alá helyezve a Jobbik vezetését. Így a Gárdát kritizáló Pősze Lajost egy enyhe, de jelképes intézkedéssel megfosztották frakcióvezető-helyettesi tisztségétől. Ugyanakkor a „hivatalosan radikális” irányvonalnál szélsőségesebb álláspontot képviselők esetében semmiféle ellenintézkedésre nem került sor. Ez ugyanis annak lett volna bizonyítéka, hogy a Parlamentbe bekerült Jobbik nyilvánosan is elfogadja az „elmúlt 20 év” során kialakított „játékszabályokat”, és azonnali hivatkozási alapul szolgálhatott volna a szélsőségesek számára a szakításhoz – de legalábbis a pártvezetés nyílt bírálatához.
Várható választási kudarc
„Az ország nagy részében már tavasszal is a második erő voltunk, ezt szeretnénk most tovább fokozni” – jelölte ki az önkormányzati választások célját Vona Gábor. A pártelnök már korábban, az országgyűlési választások előtt is túlzó célkitűzéseket fogalmazott meg. Így az igazi áttörést hozó EP-választások után a Jobbik saját maga számára emelte a tétet („Győzni akarunk és győzni is fogunk!”), és a felfokozott hangulat közepette idén áprilisban hiába kétszerezték meg szavazataik számát, a harmadik hely – főleg az, hogy a szocialistákat nem sikerült megelőzni – valójában csalódással ért fel. Most ráadásul – a parlamenti választásokat megelőző időszakkal ellentétben – a „közös ellenfél- vagy ellenségkép”, proteszt-hangulat megszűnt, és az eddig népszerűnek mutatkozó jobboldali kabinettel szemben nehezebb lesz kihasználni az önkormányzati választásokon amúgy is számos lokális elemmel „színesített” helyi közhangulatot. A Jobbik „értelmét” paradox módon pedig éppen ők maguk kérdőjelezik meg, mikor azt állítják, hogy a kormány megvalósítja programjukat. Emellett a párt önkormányzati esélyeit rontja, hogy az átalakított választási rendszer erősíti a győztest és biztos többségi viszonyokat teremt. Ennek következtében a politikailag kiemeltnek számító tízezer fő feletti településeken, a fővárosi kerületekben vagy a megyei jogú városokban aligha kerülnek a mérleg nyelvének szerepébe, és az áprilisi kilenc „sikermegyében” is nagy valószínűséggel abszolút közgyűlési többséget szerez majd a Fidesz-KDNP. Budapesten pedig – ahol most az országos szinten ismeretlen Staudt Gábor indul főpolgármester-jelöltként és listavezetőként – áprilisban is átlag alatt (10,84%) teljesítettek, s ez alapján mindösszesen 3 (!) mandátumhoz jutnának a Fővárosi Közgyűlésben.
Szakadás következhet
Így ha a belső viszályoktól hangos és ellenfélkép nélkül maradt párt októberben újra az „elvárthoz” képest sikertelenebbül szerepel, az az ellentétek eszkalálódásához, a mérsékeltek és a szélsőségesek közötti „nyílt kenyértöréshez”, egyes csoportok lemorzsolódásához és Vona Gábor pártelnök pozíciójának megrendüléséhez vezethet. Utóbbi ugyanis érezhetően őrlődik, döntésképtelen a szélsőségesek és mérsékeltek között folyó harcot illetően, és a bebetonozódott törésvonalak szakadássá éleződése nem lenne példa nélküli a radikálisok 1990 utáni hazai történetében: 1998-ban és 1999-ben – igaz, az akkor jóval kisebb – MIÉP-frakció több tagja is a kilépés vagy a kizárás sorsára jutott, ezzel jelentős mértékben gyengítve a képviselőcsoport erejét. 2008 őszén pedig éppen a Jobbik vezetése és az akkori Gárda-kapitány közötti nézetkülönbségek miatt a szélsőségesebb fellépést továbbra is folytatni akaró „őrző szárny” kivált a mozgalomból, és önálló szervezetet hozott létre: a „szakadár” Dósa István értékelése szerint azért, mert az alapítók kijelentették, „hogy a Magyar Gárda olyan módon kommunikál a társadalommal, hogy az a Parlamentbe készülő Jobbik számára nem vállalható”.
2010. augusztus 31.
Az elemzésünk letöltéséhez kattintson ide.