A kormánypártok kétharmada miatt az ellenzéknek nincs zsarolási potenciálja. Az elmúlt 20 év koalíciós, kisebbségi kormányzásaitól eltérően a Fideszen most se politikai, se jogi kényszer nincs, hogy egyezkedjen más politikai erőkkel. Ezért az ellenzék mozgástere a döntéshozatalba történő beleszólást illetően a nullára redukálódott, még a nagy volumenű, kétharmados szerkezeti átalakításokhoz sem kell a támogatásuk.
Az MSZP, a Jobbik és az LMP helyzetét az is megnehezíti, hogy valójában nem csak a kormány, hanem egymás ellenzékei is, így a második Orbán-kabinet tevékenységét ért kritikák egyáltalán nem egységesek, hanem széttartóak, ezáltal erőtlenebbek. Fontos kiemelni, hogy az ellenzéki erők sokszor nem is a Fideszhez, hanem egymáshoz képest igyekeznek önmagukat értelmezni. A politikai spektrum bal oldalán keletkezett űrbe sikerrel belépő LMP elutasította a szocialisták „halálos ölelését”, s igyekeznek egy önálló, hosszabb távon is életképes alternatívát állítani a kiábrándult baloldali-liberális szavazóknak. Az eddig megszerzett hitelességét veszítené el az LMP, ha formálisan összeállna az MSZP-vel: nekik az az érdekük, hogy érzékelhető módon megkülönböztessék magukat a szocialistáktól. Az világos, hogy az LMP a Jobbikkal nem hajlandó a párbeszédre, azonban az általuk sokat hangoztatott „konstruktivitás” hamar kiüresedhet, ha „nem tesznek le valamit az asztalra”. A választók fejében ugyanis az LMP mint egy „trendi zöldpárt” rögzült, de sokszor azt tapasztalni, hogy maga az LMP se döntötte még el, hogy egy antiglobalista baloldali, egy radikálisan ökoszociális vagy egy emberi jogi irányba mozdul-e el. Ha hamarosan nem rajzolódik ki egy egyértelműbb, a „mi-nem-vagyunk-MSZP” agendán túlmutató, átfogóbb önértelmezés, akkor kipukkadhat a hirtelen jött népszerűség lufija. Emellett hosszú ideig nem tartható fenn már az LMP „bázisdemokrata” mivolta: egy országos, parlamenti párt nem működhet elnök nélkül.
Az MSZP még valójában nem szokott hozzá az új parlamenti szereposztáshoz: ahhoz, hogy a nagy kormánypártból egy 59 fős frakció maradt, teljesen megfosztva az érdemi döntéshozataltól. Ez még érthető, az azonban kevésbé, hogy a szocialisták – csakúgy, mint 1998-2002 között – most is az „antifasiszta népfront” politikáját hirdetik, s igyekeznek minden „demokratikus” erőt összefogni a kormány ellen. Ez eddig azonban nem hozott se komolyabb sikert (ld. LMP), se népszerűséget a pártnak. Kitörési pont lehetne az MSZP számára a radikális baloldali fordulat, a munkavállalók, munkások képviseletének hirdetése, azonban ezt nehéz kommunikálni az elmúlt 8 évben hitelt vesztett vezető politikusokkal.
A Jobbik szintén egyszerre igyekszik éles kritikával illetni a Fidesz kormányzását, folyamatosan pergőtűz alatt tartani a korábbi évek kormányzása miatt az MSZP-t, és hirdetni az LMP-ről, hogy „báránybőrbe bújt SZDSZ”. Érdekes megfigyelni azonban, hogy a Jobbik sokszor azzal “vádolja” a kormányt, hogy az ő elképzeléseiket valósítják meg – ez esetben azonban Vonáék saját létüket kérdőjelezik meg, hiszen mi szükség van egy pártra, ha egy másik megvalósítja elképzeléseit?
A Jobbik számára a legnagyobb problémát azonban az okozza, hogy az eddigiek alapján nem sikerült összehangolni a szakmaiságot és a radikalizmust. Míg a párt számos törvényjavaslatot és érdemi módosító javaslatot terjesztett be, s erőteljesen kihasználták a parlamenti kommunikáció nyújtotta kereteket, a számukra 2009-2010 előtt népszerűséget hozó „non-konform performanszokat”, egy radikális párthoz „illő” akciókat már nem tudták hatékonyan az Országgyűlésbe importálni. Ehhez társul a párton belüli törésvonal is: míg a pártot alapító fiatal politikusok jó része inkább hajlamos lenne a radikális hangvételre, addig az elmúlt 1-2 évben a párt környékén feltűnt idősebb, tapasztaltabb képviselők hanyagolnák ezt a stílust. Ez a szembenállás bújik meg a Gárda-kérdés értelmezésekor is.
A jelenlegi népszerűségi mutatók és az önkormányzati választások új szabályai alapján októberben várhatóan újra „narancsba borul” majd az ország. Az MSZP önmaga számára magasra tette a lécet, hiszen Szanyi Tibor Budapestet helyezte eddig az előkampány középpontjába: azonban mivel Tarlós Istvánnak nincs életképes alternatívája, a Fidesz várhatóan megszerzi a főpolgármesteri címet, s utána csak az lesz a kérdés, hogy a Jobbikkal vagy az LMP-vel ül-e le tárgyalni a közgyűlési együttműködésről. A Jobbik szempontjából – Budapest mellett – annak a 9 megyének van jelentősége, ahol áprilisban a Fidesz mögött a 2. helyet érték el listán. Az komoly tárgyalási potenciál lehet majd a Jobbik kezében, ha egyes északkelet-magyarországi megyékben és településeken a kormánypártoknak nélkülük nem lenne meg a képviselőtestületi többsége. Az LMP számára a helyhatósági választások és az annak nyomán szerzett képviselői helyek a hálózatépítését, a helyi beágyazódást és a párt „felnőtté válását” segíthetik.
Szánthó Miklós, Demokrata, 2010. augusztus 8.