Sólyom László államfői tevékenysége számos vitát generált a közéletben, ennek lehetséges oka, hogy elődeitől eltérő elnöki szerep kialakítására törekedett, bizonyos ügyekben változtatott a korábbi gyakorlaton. De mindezt az alkotmányos kereteken belül tette, az alkotmány elveire, szellemére hivatkozva. Szerepfelfogása miatt az államfő azonban több esetben konfliktusba került a pártokkal, mert alapvetően más politikát kívánt képviselni, mint azok.
A kormánnyal is több alkalommal konfrontálódott, főképp a 2006-os rendkívüli események nyomán, de a Fideszt is figyelmeztette akkor a felelős politikai magatartásra. Tehát az autonómiára törekvő szerepfelfogás, és a politikai szituáció egyaránt alakította a leköszönő elnök cselekvését.
Az ötéves mandátuma végéhez érő köztársasági elnök abban különbözik kifejezetten elődjeitől, hogy saját programmal, önálló tematikával jelentkezett, így államfői tevékenysége többek között az alapján értékelhető, mennyire teljesült ez a program. De egyáltalán lehet-e, kell-e az elnöknek önálló programot hirdetni, illetve mennyiben van módja azt végrehajtani? Hiszen van-e egyáltalán alkalma az államfőnek önálló politikai döntésre, mekkora a politikai mozgástere? Hogy mikor kap politikai tartalmat az elnök egy döntése az a körülményektől függ, de nagyobb mozgástere a miniszteri ellenjegyzés nélkül gyakorolható jogkörök esetében van, azon belül is az alkotmányos és politikai vétó nyújt számára tágabb lehetőséget a politika befolyásolására, de a legvégső döntést itt sem az elnök hozza. Az államfő ellensúlyozó szerepe tehát csekély, és erre a szerepre (általában) nem is vállalkozik.
Sólyom László azzal a programmal indult, hogy „lehet más a politika”, melynek fő törekvése, hogy a pártlogika mellett más (erkölcsi) értékek is szerephez jussanak. Az államfő tehát egy olyan politikát képviselt, amelyet nehéz elhelyezni, megérteni a pártpolitikai dimenzióban. Ám kétségtelen, hogy az államfő cselekvési lehetősége korlátozott, mozgástere behatárolt, és a pártok által uralt politikai porondon nehezen tudja érvényesíteni akaratát, főleg, ha kitűzött célja sérti a pártok érdekeit. Azaz az elnöki program teljesülésének megvannak a korlátai, és többen vitatják, hogy a parlamentáris keretek között egyáltalán rendelkezhet-e az elnök saját tematikával, vagy meg kell maradnia a szimbolikus, reprezentatív szerepben. Ezzel a feladatkörrel azonban összhangban lehet egy önálló elnöki program, erre az alkotmány is lehetőséget biztosít, más kérdés, hogy a megvalósítás során az államfő komoly akadályokba ütközhet, és elnöki tekintélye is csorbát szenvedhet, így kockázatos vállalkozásról van szó, amely bizonytalan sikerrel kecsegtet.
A törvényhozás menetének befolyásolása szempontjából az államfő legfontosabb eszköze tehát a vétó, amely nem kifejezetten egy reprezentatív elnöki jog, főleg ami a politikai vétót illeti. A köztársasági elnök ugyanis visszadobhat egy törvényt lelkiismereti, szakmai, jogi, vagy praktikus jellegű okokból is. Sólyom László elődeinél aktívabban élt a vétó eszközével. Míg Göncz Árpád 8 alkalommal, Mádl Ferenc pedig összesen 13 esetben küldött törvényt felülvizsgálatra az Alkotmánybírósághoz, addig Sólyom neve mellé 16 alkotmányossági vétó írható. Itt tehát nem kiugró a növekedés az előző államfői ciklushoz képest, vagyis az elnökök fontos, de megfontoltan alkalmazott jogkörévé vált az alkotmányossági vétó. A politikai vétók száma azonban már sokkal inkább emelkedő tendenciát mutat: Göncz mindössze kétszer, Mádl már 6 alkalommal, Sólyom pedig 31 esetben küldött vissza törvényt az Országgyűlésnek. A vétók száma és gyakorisága persze nem független az adott parlamenti ciklus törvényhozási gyakorlatától.
Az alkotmányossági vétó esetében a siker kritériuma az AB visszaigazolása, ami minden ügyben megtörtént, vagyis Sólyom László eredményesen védte az alapjogokat ezzel az eszközével. A politikai vétó elé az Alkotmány nem emel semmilyen korlátot, de az újból elfogadott törvényt az elnöknek alá kell írni, nincs további beavatkozási lehetősége. Sólyom tartalmi vétói közül négy esetben a törvényt visszavonták, vagyis az államfő teljes sikert ért el. A többinél a siker kritériuma az államfő számára nyilván az, ha az adott törvényt úgy módosítják, hogy figyelembe veszik kifogásait. A parlamentnek ugyan érdemben újra kell tárgyalnia a visszautalt törvényt, de változtatás nélkül is elfogadhatják a jogszabályt, ahogy ez többször meg is történt. Az esetek nagy részében viszont elfogadták Sólyom László érveit – legalább részben –, ami arra utal, hogy a vétók megalapozottak voltak, az elnök észrevételei pedig meggyőzőek.
Sólyom László elődjéhez, Mádl Ferenchez hasonlóan egy alkalommal fordult az Alkotmánybírósághoz alkotmányértelmezés céljából, és a testület ezúttal is az államfő „javára” döntött. Indítványa nyomán tágult az alkotmánybírósági értelmezés az elnök jogait illetően, vagyis enyhültek számára a korlátok. Az AB kimondta, hogy az államfő mérlegelési joggal bír a kitüntetési ügyekben, megtagadhatja az előterjesztés teljesítését, ha az az alkotmányos értékrendbe ütközik. Szélesedő határait pedig az elnök ki is használta Horn Gyula kitüntetésének megtagadásakor. Sólyom úgy ítélte meg, hogy a politikus kitüntetése 56-os szerepéről vallott nézetei miatt nincs összhangban az alkotmány értékrendjével, amelynek védelméről a köztársasági elnök gondoskodik.
De Sólyom László nemcsak a kitüntetési ügyben tette világossá, hogy maximálisan élni kíván mérlegelési jogával. Államfői szerepfelfogásának és autonóm cselekvésének egyik fő megnyilvánulása volt, hogy az elnök szakított az elődei által folytatott egyeztetési gyakorlattal a jelölések ügyében. Az államfő a szakmai alapon történő jelöltállítás érdekében nem konzultált előzetesen a pártokkal, el akarta választani a tisztségeket a pártpolitikától. Jelöltjeinek bukása azonban jelezte, a köztársasági elnök és a parlament végső soron együttműködésre van utalva. A leszavazások veszélyeztették az államfő tekintélyét, és nemcsak az új jelölési gyakorlat, hanem az államfő önálló szerepfelfogása forgott kockán. Az egyes posztok több hónapig betöltetlenek voltak, így felmerült, hogy tulajdonképpen a demokratikus intézményrendszer működőképessége sérülhet. Többszöri nekifutásra azonban mindig választott a parlament, vagyis nem bénult le az állam működése, a nyilvános vita pedig a demokrácia sajátja. A pár hónapig tartó helyettesítés talán elfogadható ár azért, hogy a pártpolitikai alkuk helyett végül megfelelő szakemberek kerüljenek a fontos közjogi pozíciókba. A pártok többnyire a jelölési gyakorlat miatt helyezkedtek szembe Sólyom jelöltjeivel, ami érthető, hiszen igyekeztek megőrizni a szokásjogból származó privilégiumaikat. A jelöltekkel szembeni szakmai kifogások hiánya miatt azonban a pártok jelentős presztízsveszteséget szenvedhettek a közvélemény szemében, a megüresedett posztokat pedig végül maradéktalanul betöltötték, így az elnöki küldetés sikerrel járt.
Az államfő által kitüntetett figyelemmel kezelt témák egyike a környezetvédelem. Az öko ügyek a hagyományos (párt)politikai szempontok fölött állnak, így a téma illeszkedik az államfő által vállalt szerephez. Az államfő azonban világosan látta, hogy nem tehet mást, mint „hallatja a hangját”, ugyanis nem rendelkezik végrehajtó hatalommal. Lehet, hogy kevésnek látszik az államfői eszközkészlet, ám az is eredmény, ha például országjárása során fel tudja hívni a figyelmet a természeti értékekre, vagy az ott élő civilek munkájára. A civilek szerepének hangsúlyozása, és a zöld ügyek képviselete is jelzi, hogy Sólyom politika-felfogása jelentősen eltért attól, amit a pártok képviselnek. Sólyom László egy pártok felett álló köztársasági elnök kívánt lenni, de a sok vitás ügy rámutat az államfői szerepfelfogás problematikájára: a köztársasági elnök törekvése ellenére aktuálpolitikai kérdésekben nemigen tudja elkerülni, hogy döntése átpolitizálódjon, és pártpolitikai dimenzióba helyeződjön. Az elnök eszközei pedig meglehetősen korlátozottak abban, hogy komoly változást érjen el egy-egy kérdésben.
Szomszéd Orsolya, Magyar Nemzet, 2010. augusztus 4.